Kaktuszok szaporítása

Generatív, ivaros szaporítás

Kézi beporzás – amikor mi játsszuk a méhecskét

Ha fajazonos magokat szeretnénk, a megporzást gyakran kézi módszerrel kell elvégezni. Ehhez finom, puhaszőrű ecsetet vagy vattapálcikát használunk, mellyel átvisszük a virágport a porzóról a bibére. Kisebb termetű kaktuszoknál jól bevált módszer, ha két virágot óvatosan összedörzsölünk, hogy a porzók biztosan elérjék a másik virág termőjét.

Minden növényfaj esetében létezik valamilyen magtermési mód, így természetesen a kaktuszok is szaporíthatók magról. Egyes nemzetségeknél a magvak évekig – akár 4–5 évig – is megőrzik csíraképességüket, más fajok esetében viszont csak abban az évben kelnek jól, amikor megértek. Ez a tulajdonság nemcsak nemzetség-, hanem gyakran fajspecifikus is.

Mivel ez a könyv elsősorban a Mammillaria nemzetségre koncentrál, érdemes kiemelni, hogy e csoportnál a magok jellemzően egyéves korukban mutatják a legjobb csírázóképességet. Ugyanakkor előfordul, hogy egyes fajok esetében több évnyi tárolás szükséges a sikeres csíráztatáshoz. Ezeket a magokat hűvös, sötét és száraz helyen kell tárolni, majd csak később, akár évekkel a termés betakarítása után vetjük el.

A magvetéshez többféle módszer létezik, amelyeket az alábbiakban részletezek.

Vetőközegek – perlit, talaj

• Az egyik lehetőség, hogy steril, tápanyagmentes anyagra, például perlitre vetjük a magokat. A perlit előnye, hogy nem tartalmaz kórokozókat, hátránya viszont, hogy nincs benne tápanyag, így ezt később pótolni kell. A perlit felszínén a víz megáll, a szemcsék könnyen lebegnek, ezért felülről nem lehet öntözni, csak alsó felszívatással juttathatunk hozzá vizet. A magokat a már benedvesített perliten kell elhelyezni.
• A másik lehetőség a talajos vetés, amely során hagyományos földkeveréket használunk, de azt vetés előtt minden esetben fertőtleníteni kell, akár vegyszerrel, akár mikrohullámú sütőben 20 percig hevítve. Emellett javasolt a közeg pH-értékének ellenőrzése: az ideális pH 5–7 közé esik.

Vetőedények és módszerek

A legtöbb kaktuszgyűjtő egy-egy fajból viszonylag kis mennyiségű magot vet, így a vetéshez elegendő lehet egy osztott műanyagdoboz, amelynek külön rekeszeibe több faj magját is elvethetjük. A doboz teteje lehet átlátszó műanyag vagy üveg, amely biztosítja a magas páratartalmat és védi a magoncokat a kiszáradástól.

Újabban elterjedt megoldás a kicsi, 3 cm-es cserepekbe történő vetés. Ennek előnye, hogy ha valamelyik cserépben gombásodás vagy más fertőzés jelentkezik, az a többi növényt nem veszélyezteti – egyszerűen kiemelhetjük és külön kezelhetjük az érintett cserepet. A többi növény fejlődése pedig zavartalanul folytatódhat.

Van olyan eljárás is, ahol sterilizált befőttes üvegbe, steril talajba vetik a magokat, majd az edényt lezárják, és akár fél évig is zárt rendszerben tartják. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy a fejlődő magoncok ne találkozzanak semmilyen kórokozóval.

Magoncok

Fél évvel a pikírozás után

2 évesen átültetésre várva

Magoncnevelés és pikírozás

A kis magoncok – kezdetben gombostűfejnyi méretűek – egy év alatt feketebors vagy apró borsószem nagyságúvá fejlődnek. A pikírozást (tűzdelést) akkor célszerű elvégezni, amikor a növénykék már látható töviskezdeményeket hoznak.

Ekkor sem ajánlott őket egyesével kis cserepekbe ültetni, mert így túl sok helyet foglalnának el. Ehelyett lapos tálcákba vagy termesztőládákba helyezzük őket, egymástól 1–1,5 cm távolságra. Ebben a közegben 1–2 évig növekedhetnek, és csak akkor kerülnek egyedi cserepekbe, amikor már elérik azt a méretet, hogy nyomni kezdik egymást.

Vegetatív szaporítás

Sarjak leválasztása és gyökereztetése

A szaporítás másik bevett módja a sarjak leválasztása. Egyes fajok maguktól is sarjadnak, másoknál ez csak külső beavatkozással váltható ki. Tudni kell, hogy a sarjak genetikailag azonosak az anyanövénnyel, így nem hoznak létre új genetikai változatot. Ez a módszer terjesztésre, megőrzésre kiváló, de nem alkalmas a genetikai változatosság fenntartására.

Ha két külön magból származó, azonos fajhoz tartozó példányt porzunk össze, akkor abból valóban új, genetikai szempontból változatos magoncok születnek. Két azonos anyanövényről származó sarjat viszont csak akkor érdemes összeporozni, ha a faj önporzó – különben nem fejlődik termés.

A sarjak szétszórása – akár más gyűjtők körében – hozzájárulhat a faj fennmaradásához, mert így megnő az esélye, hogy egy másik példánnyal véletlenül beporzódik. Fontos megjegyezni, hogy kora tavasszal az üvegházak zárva vannak, nem tudnak berepülni a természetes beporzók, így a megtermékenyülés elmaradhat.

Számos faj nem hajlamos sarjakat hozni, de ha a növény tenyészcsúcsa megsérül – vagy tudatosan megsebzik –, akkor gyakran sarjakat fejleszt, hogy fennmaradjon. Ezeket a sarjakat éles, fertőtlenített késsel válasszuk le. Néha még fűrészre is szükség lehet – különösen oszlopos fajok esetében.

A levágott sarjak vágási felületét nem minden esetben szükséges formázni, de ha a seb nagyobb, érdemes enyhén kifelé, ferde irányban megvágni a széleket, az edénynyaláboktól távolodva. Ez segíti a gyorsabb és biztonságosabb száradást, csökkentve a rothadás esélyét. A vágási felületeket minden esetben fertőtlenítőszerrel (pl. réz- vagy alumíniumalapú gombaölővel) kezeljük. Régebben erre fa-szénport használtak, ma már a festékboltokban kapható alumíniumpor is elterjedt.

A fertőtlenített sarjakat árnyékos, száraz, meleg helyen (kb. 20–25 °C) tároljuk 2–3 hétig, amíg a vágási felület teljesen be nem szárad. Ezután helyezhetők könnyű, steril talajba, apró szemű sóderre vagy perlitre. A közeget kissé nedvesen kell tartani, hogy a gyökeresedés meginduljon.

Ha túl sokáig tároljuk szárazon a sarjat, akkor vastag, elhalt szövetréteg alakulhat ki a vágás helyén, amelyen a gyökerek csak nehezen törnek át. Ha gyökeret nem látunk, de ilyen hártya képződött, azt óvatosan eltávolíthatjuk. Alatta gyakran megindult gyökérkezdemények láthatók, amelyek ezt követően végleges közegbe ültethetők.

Oltás – különleges, de célravezető szaporítási módszer

A szaporítás harmadik lehetséges formája az oltás, amely ugyan kevésbé természetes, mint a magról vagy sarjról történő szaporítás, ám sok esetben nélkülözhetetlen. Leggyakrabban akkor alkalmazzuk, amikor egy növény saját gyökerén nehezen tartható, vagy olyan speciális környezeti igényei vannak, amelyeket nehéz kielégíteni.

Az oltás során egy strapabíróbb, gyorsabban növekvő alanyra ültetjük rá a nemes részt, vagyis azt a növényt, amelyet szeretnénk megtartani, gyorsítani, esetleg megmenteni.

Mikor és miért érdemes oltani?

• Ha egy faj lassan nő, és a fejlődését gyorsítani szeretnénk.
• Ha a növény répagyökerű, így hajlamos a túlöntözésre vagy gyökérrothadásra.
• Ha egy példány gyökérzete elpusztult, de a növény még menthető.
• Ha ritka vagy különleges mutációról van szó, amely önállóan életképtelen (pl. klorofillhiányos, sárga-piros változatok).
• Ha a növény olyan környezeti feltételeket kíván (pl. párásabb, melegebb teleltetés), amit a többi növény nem viselne el.

Oltással gyakran érhetjük el, hogy egy kis méretű sarj vagy magonc sokkal gyorsabban virágba boruljon, mint saját gyökerén nevelve.

Az oltás alapelve

Az oltás akkor lesz sikeres, ha a nemes és az alany edénynyaláb-rendszere találkozik. A legtöbb gömb- és oszlopos kaktusznál ez kör alakú, míg például az Opuntia nemzetségben ovális vagy nyújtott.

Az alanyt olyan magasságban vágjuk el, hogy a keresztmetszet jól látható legyen. A vágási felületet gyakran meghegyezzük, vagyis enyhén kúposra vágjuk, hogy jobban illeszkedjen a nemeshez. Ezután egy nagyon vékony szeletet vágunk le az alanyról – ezt még rajta hagyjuk, amíg a nemes előkészítése zajlik.

A nemest is elvágjuk, meghegyezzük, majd a korábban levágott vékony szelet eltávolítása után a két metszlapot kissé elforgatva illesztjük össze. A cél, hogy a szállító nyalábok legalább két ponton találkozzanak.

Ha a nemes kisebb átmérőjű, mint az alany, akkor nem középre, hanem oldalra eltolva helyezzük el, hogy a nyalábkörök fedjék egymást.

Gumiszalagos oltás

Kupakos oltás

Rögzítés és páratartalom

Az oltott részeket többféle módon lehet rögzíteni:

• Gumiszalaggal: kis gömbkaktuszokhoz ideális.
• Kupakos módszerrel: főleg oszlopos alany esetén.
• Fóliacsíkkal: egyaránt alkalmas kisebb és nagyobb növényekhez, külön páraszekrény sem szükséges hozzá.

Peireskiopsis- vagy Opuntiaalanyra történő oltásnál gyakran nincs szükség leszorításra, főleg ha a növények frissen vágottak és jól illeszkednek.

A frissen oltott növényeket érdemes enyhén párás környezetben tartani, kivéve, ha a rögzítés módja (pl. fóliacsík) ezt önmagában is biztosítja.

Mikor olthatók a magoncok?

A magoncok csak akkor alkalmasak oltásra, ha már látható töviskezdeményük van. Ez általában az első néhány hónap után következik be.

Az alanynövény kiválasztása

Az alany kiválasztása kulcsfontosságú, mert az alany határozza meg:

• az oltvány élettartamát,
• növekedési ütemét,
• a gondozási igényeket,
• és részben a végső megjelenést is.

Az alanyként használható kaktuszfajok kiválasztása meghatározó tényezője a sikeres oltásnak. Az Echinopsishibridek, különösen fiatal korban, jól sarjadzanak, gyorsan gyökeresednek, és hatékonyan nevelik a ráoltott kisebb növényeket. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a nagyobb példányok a téli időszakban gyakran teljesen kimerülnek, és tavasszal nem képesek újraindítani az aktív fejlődést.

A Ferocactus glaucescens és az Echinocactus grusonii ezzel szemben kiváló, tartós alanyként szolgálnak. Az előbbi viszonylag korán lép generatív fázisba, így hamar termést hoz, míg az E. grusonii csak idősebb korban – körülbelül 40 évesen – hoz virágot és termést. Mindkét faj önporzó, ami előnyt jelent a magfogás szempontjából. A három-négy éves növények ideális méretet biztosítanak az oltáshoz, jól nevelik a nemest, hosszú távon stabil alanyként viselkednek, bár nevelésük több időt és helyet igényel.

A Harrisia bonplandii és a H. jusbertii szintén eredményesen használhatók, különösen oszlopos nemesek esetén. Ugyanakkor esztétikai szempontból a nagyobb, gömb alakú oltványok kevésbé mutatósak lehetnek.

A magoncok korai oltásához az Opuntia kleiniae és a Pereskiopsisfajok kínálnak megfelelő alternatívát, habár ezek életciklusa nem minden nemeshez illeszkedik optimálisan. A gyors fejlődéshez elengedhetetlen, hogy a leveleik megmaradjanak, amihez télen is biztosítani kell minimális vízellátást és néhány fokkal a szokásosnál melegebb hőmérsékletet.

Megbízható alanynak tekinthető a Trichocereus spachianus var. hungaricus és a Myrtillocactus geometrizans is, azonban ezek téli hőigénye viszonylag magas (10–15°C), ami korlátozhatja felhasználhatóságukat.

Fagytűrő kaktuszfajok nemeseinek oltásához az Echinocereus baileyi és az E. reichenbachii kínálnak jól alkalmazkodó alanyt.

A színtelen – sárga, rózsaszín vagy piros – klorofillmentes növények külön oltástechnikát igényelnek, mivel önálló életre képtelenek, csak alany segítségével maradhatnak életben. Ilyen esetekben különösen fontos az alany és a nemes morfológiai kompatibilitása: gömbölyű nemeshez gömbölyű, oszlopos nemeshez oszlopos alany javasolt. Az oszlopos alany idővel megnyújtja a ráoltott növényt, így egy félgömb alakú nemes lassan inkább gömbbé, illetve alacsony oszloppá fejlődhet.

Az oltás nem tekinthető elsődleges szaporítási módszernek. Kizárólag indokolt esetben – például gyökérpusztulás, sérült növényi részek regenerálása, nehezen tartható (répagyökerű) fajok stabilizálása vagy gyorsabb növekedés elérése érdekében – célszerű alkalmazni. A gyűjtők többsége a saját gyökerű növényeket részesíti előnyben, még akkor is, ha ezek nehezebben tarthatók fenn és lassabban fejlődnek. A saját gyökéren való nevelés szakmailag és esztétikailag is értékesebb élményt nyújt.

A kaktuszok fiziológiai betegségei közül elsőként említendő a fényhiány, amely leggyakrabban a télen, meleg környezetben tartott egyedeknél jelentkezik. Nyáron is kialakulhat, ha nem megfelelő a növény elhelyezése. Az ilyen kaktuszok megnyúlt, világoszöld hajtásokat fejlesztenek, elveszítik természetes formájukat. A kialakult torzulás visszafordíthatatlan, ezért megelőzésképpen napfényesebb környezet biztosítása ajánlott.

A napégés főként a hirtelen tűző napra helyezett növényeket érinti. Enyhébb esetben a növény szövete sárgul, majd barnul, parásodik, végül elszárad. Súlyosabb esetben a növény pusztulása is bekövetkezhet. Ha a fénytöbblet mérsékelt, a növény vöröses vagy barnászöld árnyalatot vehet fel, amit enyhe árnyékolással korrigálni lehet.

Zárt terekben, például üvegházban vagy terráriumban, előfordulhat a hőmérséklet túlzott emelkedése. Ha ez az érték tartósan meghaladja az 50 °C-ot, a szövetek hőkárosodása következtében a növények szinte megfőnek: elfolyó, zöldesbarnás, puha állagú szövetté alakulnak. A folyamatot gyorsítja a légmozgás hiánya.

A túlzott meleg és napsugárzás a tenyészőcsúcs sérüléséhez is vezethet. Ilyenkor a növény csúcsi növekedése leáll, helyette a felső régiókban sarjképződés indul meg. Télen viszont a fagyás veszélye áll fenn – fajspecifikus eltérésekkel. Egyes kaktuszfajok száraz körülmények között fagypont alatti hőmérsékletet is elviselnek, míg mások már enyhébb hideg hatására is károsodnak. A fagyás hatására a növényi szövetek szintén elfolyóvá válnak, hasonlóan a hőstressz következményeihez. Sok faj azonban alacsony hőmérsékleten is biztonságosan tartható, ha száraz, fedett helyen teleltetjük őket.

A vízfelesleg szintén komoly élettani stresszt okozhat. Ilyenkor a gyökerek oxigénhiányos állapotba kerülnek, elhalnak, ami gyakran a teljes növény pusztulását vonja maga után. A talaj kémhatása szintén kritikus tényező, hiszen nagymértékben befolyásolja a tápanyagok felvehetőségét, így közvetve a növény fejlődési ütemét és általános állapotát is.

Alak és kompatibilitás

Fontos figyelni arra is, hogy gömb alakú nemeshez lehetőleg gömbös alanyt válasszunk, oszlopos nemeshez pedig oszlopos alany illik. Ellenkező esetben a nemes alakja torzulhat: kissé megnyúlik, vagy aránytalanul növekszik. Például a saját gyökerén 6–7 mm átmérőjű Mammillaria saboae oltva 20–25 mm-re is megnőhet, elvesztve ezzel eredeti, kompakt formáját.