Trichocereus spachianus cv. Hungaria

Tudományos név

Trichocereus spachianus cv. Hungaria KONDÉR, 1967

A tudományos név státusza: szinonima

Rendszertani besorolás: Kaktuszfélék – Cactaceae

A név eredete, etimológia

A nemzetségnév ógörög szóösszetétel latinosított alakja: „tricho” = szőrös, hajas, „cirios” = fáklya. A szőrös, hajas tulajdonság a nemzetség virágcsövére utal. A *spachianus* fajnevet DR. Edmund SPACH, párizsi botanikus nevéről kapta. A Hungaria nevet létrehozójától és első leírójától örökölte. (A köztudatban Hungaricus néven maradt meg.)

Első leírása: Kakteen und andere Sukkulenten – Stuttgart, 18:132–133, 1967

Szinonimák

• Cereus hungaricus FÖLDI, 1936
• Cereopsis hungaricus (FÖLDI) HORVÁTH, 1936

Mindkét társnév a mai szabályok szerint érvénytelen. A mai érvényes leírás KONDÉR Istvántól származik, FÖLDI 1936-ban készült korábbi leírását figyelembe véve.

Alaktani, morfológiai jellemzők

Vegetatív test

Hajtás, szár

Oszlop alakú, egyenesen növő. Teteje félgömb alakú, csúcsi része nem mélyedő. Bőre fényeszöld, gyakran kékeszöld árnyalattal. Az idős „oszlopok” kör keresztmetszetűek. Bordáinak száma 9–12 közötti, távolságuk akár 10 mm is lehet. Idős korában tőben 1–3 sarj is képződhet.

Szemölcsök

—

Tövisek

A fiatal növények tövisei minden irányban szétállók, nem különülnek el. Színük kezdetben mézsárga, később szürke. Számuk 9–20 közötti (FÖLDI 38-at is talált). Idős növényeken már elkülönülnek:

• Peremtövisek: 9–12 db
• Középtövis: 1–4 db (ritkán több), hosszuk akár 6 mm is lehet

Generatív test

Virág

A virágok az Echinopsis fajokéhoz hasonlók, a csúcsi rész közelében képződnek. Virágcső hossza kb. 15 cm, a virág átmérője hasonló. Külső lepellevelek szürkéssárgák, a belsők fehér színűek. A virágcső széles, sárgászöld színű, külső felületén pikkelylevelek és hónaljukban hosszú, sötétbarna szőrzet található.

A virág nem öntermékenyülő, mivel a ma ismert példányok egyetlen növényből származó klónállományt alkotnak. Porzópartnerük nem létezik, szaporításuk csak vegetatív módon, dugványozással lehetséges.

Termés

—

• Magja: —

Elterjedés és élőhely

Földrajzi elterjedés: Kertészeti hibrid

Élőhely: Péceli kaktuszkert, magvetésből, valószínűleg a Trichocereus spachianus × Echinopsis eyriesii keresztezéséből keletkezett.

• Éghajlati tényezők: Melegkedvelő, tűző napon is tartható, de félárnyékos elhelyezést is jól tűri.

• Növénytársulás, életmód: Kertészeti szaporulat, vegetatív szaporítással tartják fenn

Kultúrában tartás

Tápanyagigényes, savanyú kémhatású, jó vízáteresztő talajt igényel. Tűző napsütésben lassabban növekszik, inkább a félárnyékos elhelyezést kedveli. Télen 5 °C-on is teleltethető, sötétebb környezetben is jól viseli. A C. spachianus-nál is később fásodó törzse könnyebben és bővebben sarjadzik. Oltóalanyként kiválóan alkalmas, vaskosabb termetét ráoltáskor sem veszti el, bőre vastagabb, ellenállóbb a kártevőkkel szemben.

Megkülönböztető bélyegek, hasonló fajok

Virágai, töviszete és növekedési formája alapján Trichocereus spachianus és Echinopsis eyriesii közötti átmenetet mutat.

Egyéb

FÖLDI szerint:

a Horváth–Földi-féle péceli kaktuszkertészetben a Trichocereus spachianus magvetés magoncai között jelent meg, tehát e faj ismeretlen származású hibridjének tekinti (in Kertészeti Szemle, 1936.VIII.20.).

HORVÁTH kiegészítése szerint:

„Jelzett növény egy, kertészetemben 1931-ben virágzott Cereus spachianus és Echinopsis eyriesii mesterséges hibridje. A termékenyítést magam végeztem, a termést még az év augusztusában arattam, ill. vetettem el a magvakat, kb. 300 szemet. A leírt hibrid ebből a magvetésből származik. A hibrid első virágát az idén péceli kertemben július másodikán, Echinopsis eyriesii módjára éjjel nyitotta. A virág az Echinopsis virágjától semmiben sem különbözött. A virágzott növény és annak 10 testvére 50–60 cm magasak és 7 cm vastagok. Mivel kimutathatóan intergenerikus hibridről van szó (lásd a cikk végén a lektori megjegyzést – a szerk.), a nomenklatúra szabályoknak megfelelően (mert se nem Echinopsis, se nem Cereus fajjal van dolgunk) Cereopsis hungaricus (FÖLDI) HORVÁTH-nak nevezem el.” (in Kertészeti Szemle, 1936.VIII.115.)

HORVÁTH fenti kiegészítő sorai hitelessé teszik a növény származását. Igazolják ezt a növény alaktani bélyegei (tövisek, bordák, virág) is.

Az említett „10 testvér” további sorsáról, esetleges származásáról sehol nem találunk említést a szakirodalomban. Ugyanígy a Hungaricus, mint növény is „eltűnik” a szakirodalomból, csak jóval később – SZŰCS LAJOS könyvében – jelenik meg, jó negyedszázados kihagyással.

Története (KONDÉR ISTVÁN szóbeli közlése nyomán):

Ez a valódi kaktusz-hungarikum létrejötte után alig terjedt el a hazai gyűjtők körében. Az 1930-as évek második felétől a II. világháború kezdetéig az akkor ismert nagy gyűjtők és kereskedők (FEGYVERNEKI-FROMMER ISTVÁN, CZIGÁNY LÁSZLÓ, GELB MALVIN) kínálataiban sehol nem találjuk a „Hungaricus” nevét.

Néhány gyűjteménybe jutott belőle egy-egy ajándék példány, így a Fővárosi Állat- és Növénykert, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Füvészkertje őrizte újdonságként. Magángyűjtemények közül GAÁL JÓZSEF gyáli, KONDÉR ISTVÁN és KÉRI GYULA budapesti, ARANYI JÓZSEF péceli gyűjtők gondozták még. Szaporításáról ez időben nem tudunk.

A II. világháború a Füvészkert, az Állatkert és KÉRI GYULA gyűjteményét elpusztította. GAÁL JÓZSEF és KONDÉR István gyűjteményének egy része pincében átvészelte a háború telét. E gyűjteményekben maradt – tövig visszafagyva – 1–1 példánya növényünknek.

Ebből – a tudomásom szerinti két növénymaradványból – indult el a vegetatív szaporításuk a világégés utáni tavaszon, 1945-ben. GAÁL JÓZSEF megmaradt növénycsonkjának egyik virágzó sarjáról készítette SZŰCS LAJOS 1959-ben az első, háború utáni Hungaricus-képet
(in: SZŰCS LAJOS: Kaktuszok, pozsgás növények, 57. old. melletti kép).

Nagy részben GAÁL Józsefnek köszönhetjük a háború utáni Hungaricus-szaporítványokat, amiket önzetlenül szétosztogatott. Ezekből kapott 1960-ban a Debreceni Egyetemi Botanikuskert két nagyobb példányt, ezek egyike 1962-ben már virágzott is. Tovább szaporítva a növényeket hazai gyűjtőknek, majd külföldi botanikus kerteknek is ajándékoztunk az utódokból. A KONDÉR-féle Hungaricus is szaporításra került, jóval kisebb tételben, az utódok főként budapesti gyűjtőkhöz kerültek. Mai tudomásunk szerint Bécs, Drezda, Pozsony, Kassa, Ungvár egyetemi botanikus kertjei, továbbá hazai hasonló intézmények és nagyon sok hazai és külföldi magángyűjtemény is őrzi a növényt.

Ne engedjük elveszni, kipusztulni e kiváló, magyar származású növényünket!

Lektori megjegyzés

A Trichocereus nemzetséget – teljesen indokoltan – az Echinopsis nemzetségbe helyezték, így hibridünk már nem intergenerikus, és neve helyesen ma: Echinopsis spachiana (LEMAIRE) H. FRIEDRICH et G. D. ROWLEY, 1974 cv. Hungaria KONDÉR, 1967. Ám a leírások felülvizsgálata (IOS Taxonómiai Csoport) megállapította, hogy LEMAIRE leírása alapján alapfajunkat nehéz elkülöníteni a Stenocereus griseus-tól, valamint tipizálatlan és bizonytalan eredetű, ami a leírását és a fajnevet is érvénytelenné teszi (nem tesz eleget az érvényes leírás követelményeinek).

Szerzők és forrás

• Kép: LUKOCZKI Zoltán
• Szöveg: NEMES Lajos
• Lektorálta: PAPP László
• Forrás: Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesülete – Pozsgások 239–240. kártya