Kategória:Cleistocactus

A Cleistocactus a kaktuszfélék (Cactaceae) családjába tartozó, mintegy 45 fajt felölelő nemzetség. A fajok többsége Dél-Amerikában, főként az Andok hegyvidéki térségeiben őshonos. Jellemző rájuk a hosszú, hengeres, gyakran oszlopos vagy csüngő szár, a sűrű, finom szerkezetű tövisek, valamint a csőszerű, általában élénk színű virágok, amelyek többnyire tavasszal és nyáron nyílnak. A nemzetség számos faja kedvelt dísznövény, és néhol hagyományos gyógyászati felhasználással is rendelkezik.

A Cleistocactus fajok morfológiai jellegzetességei többnyire az alábbiak:

• hosszú, hengeres, gyakran oszlopos vagy elágazó szárak, fajoktól függően akár több méteres magassággal;
• függőleges bordák, melyeken sűrűn állnak a bimbóudvarok és a finom, többnyire tűszerű tövisek;
• gyakori a töves sarjképzés, a leváló oldalhajtások pedig hozzájárulnak a növény megújulásához;
• virágai keskeny, cső alakúak, többnyire vörös, narancs, rózsaszín vagy sárga színűek;
• terméseik gömbölyűek vagy hosszúkásak, gyakran ehetők.

Egyes fajok idősebb korukban elhullatják alsó ágaikat, ami alkalmazkodást jelent a hegyvidéki száraz környezethez.

A nemzetség a Cactoideae alcsaládba tartozik. A Cleistocactus több közeli rokon nemzetséggel is átmeneti formákat mutat, köztük:

• Echinopsis,
• Trichocereus,
• Borzicactus.

A rendszertani besorolás a morfológiai változatosság miatt több átsorolást is megért. A nemzetség mintegy 45 faja elsősorban alaki és földrajzi szempontok alapján különíthető el.

A Cleistocactus fajok elsősorban a következő országok magashegységi és félsivatagi területein fordulnak elő:

• Bolívia
• Peru
• Argentína
• Chile

Élőhelyük 1500–4000 méteres magasságig terjed, ahol:

• sziklás, köves talajokon,
• száraz, de időnként köderdős mikroklímákban,
• nagy napi hőingadozás mellett

nőnek. Egyes fajok a hideg éjszakai hőmérsékleteket is jól tűrik.

Dísznövényként több más kontinensre is eljutottak; néhol inváziós viselkedés is megfigyelhető.

A Cleistocactus fajok tartása viszonylag egyszerű:

• talaj: jó vízelvezetésű, kavicsos-homokos közeg;
• fény: sok napfény, a nyári közvetlen tűző napsütés ellen részleges árnyékolás előnyös lehet;
• öntözés: ritkán, a talaj teljes kiszáradása után; télen alig vagy egyáltalán nem;
• tápanyag: vegetációs időszakban kevés hígított tápoldat;
• szaporítás: oldalhajtások leválasztásával vagy ritkábban magról.

Kártevők közül a lisztespoloska és a takácsatka gyakori, kezelésük egyszerű mechanikus vagy kímélő szeres beavatkozással megoldható.

Őshazájukban egyes fajokat hagyományos gyógyászatban használnak, például:

• Cleistocactus jujuyensis – légzőszervi panaszokra,
• Cleistocactus smaragdiflorus – vízhajtóként és vesekövek kezelésére.

A nemzetség ökológiai szerepe jelentős az andoki élőhelyeken:

• táplálékforrás kolibriknek (a virágok csőszerű formája kifejezetten madármegporzáshoz alkalmazkodott),
• búvóhely kisebb emlősöknek,
• talajstabilizáló hatás meredek, erózióra hajlamos lejtőkön.

A túlzott gyűjtés és élőhelypusztulás miatt több faj veszélyeztetett.

• Cleistocactus strausii – ezüstfáklyakaktusz; ezüstös tövisezettség, akár 4–5 m magasra is nő; élénkpiros virágok.
• Cleistocactus samaipatanus – elágazó, sárga virágú faj Bolíviából; kedvelt dísznövény.
• Cleistocactus winteri – arany patkányfarkkaktusz; hosszú csüngő szárak, aranysárga tövisek, mélyvörös virágok.
• Cleistocactus colademononis – hosszú, fehéres „szőrös” töviszettség, rózsaszín vagy lila csővirágok; népi gyógyászati alkalmazása is ismert.
• Cleistocactus hyalacanthus – finom, szinte szálas tövisek, narancs vagy piros virágok; Argentína és Bolívia magasföldi vidékein honos.

• Szöveg:
• Kép:
• Lektorálta:
• Forrás:
  • https://www.botanicohub.com/