Hoya lacunosa

Hoya lacunosa
Érvényes, elfogadott név.
Rendszertani besorolás
Domén	Eukaryota
Ország	Plantae
Klád	Angiospermae
Klád	Eudicots
Klád	Core Eudicots
Klád	Asterids
Klád	Lamiids
Rend	Gentianales
Család	Apocynaceae
Alcsalád	Asclepiadoideae
Nemzetség- csoport	Marsdenieae
Nemzetség	Hoya
Faj	Hoya lacunosa

Tudományos név

• Hoya lacunosa Blume, 1826
  elfogadott, érvényes név

A név eredete, etimológia

Fotó: Faragó Judit

Fotó: Faragó Judit

Fotó: Faragó Judit

Fotó: Faragó Judit

• A Hoya nemzetséget Thomas Hoy (1750 körül – 1822) angol kertészről és botanikusról nevezte el Robert Brown 1810-ben. Thomas Hoy közel negyven éven át a Northumberland hercegének syoni (Syon House, Middlesex) kertészetét vezette. Számos – főként ausztráliai – növényfajt ismertetett meg a londoni Linné Társaság-gal, amelynek 1788-tól maga is tagja volt.
• A lacunosa fajnév a latin lacuna (gödör, mélyedés, hézag) főnévből képzett lacunosus melléknévből származik, jelentése: gödrös, mélyedéses, hézagos. A név a sötétzöld levelek fő- és mellékerei között található jellegzetes bemélyedésekre utal.

Típuspéldány

• Első leírása: Bijdragen tot de Flora van Nederlandsch Indië 16: 1063. (1826–1827).

Szinonimák

• Otostemma lacunosum (Blume) Blume, 1848
• Hoya suaveolens Miq., 1856
• Hoya lacunosa var. pallidiflora Hook.f., 1861

Alaktani, morfológiai jellemzők

Vegetatív test

Hajtás, szár

A Hoya lacunosa hajtásaival és virágzatával is a legszebb Hoya-fajok közé tartozik. Szemiepifiton (talajban gyökerező, de fákra vagy sziklákra felkapaszkodó) liánszerű cserje, amely a fatörzsekre kapaszkodva akár a legmagasabb ágakig is feljut.

Szárai vékonyak, megközelítőleg 1,5 m hosszúak, zöld színűek, csupaszok és számos helyen meggyökeresednek. A járulékos gyökerek elsősorban a levélalapi, illetve az elágazási csomópontokból (nodusokból) fejlődnek.

Levelek

A levelek keresztben átellenes állásúak, vagyis az egymást követő levélpárok egymáshoz képest 90°-kal elfordulnak.

A levélnyél (3)4–12(15) mm hosszú és 2–4 mm vastag, csupasz, hengeres, és a levéllemez megfelelő beállítása érdekében rendszerint enyhén görbült.

A levéllemez kihegyezett tojásdad, elliptikus vagy széles lándzsás alakú, 3–7 cm hosszú és 2,5–3 cm széles. Levelei:

• csupaszok;
• húsosak, akár 4 mm vastag vízraktározó alapszövettel;
• fényes felületűek;
• csúcsuk hegyes vagy kihegyesedő;
• válluk lekerekített vagy ék alakú.

Az oldalerek 2–4 párban fejlődnek. A fő- és mellékerek közötti levélfelület jellegzetesen gödrös, enyhén besüllyedt, míg a levél fonákán ezek a területek kidomborodnak.

Generatív test

Virág

A virágzat (1)15–20(30) virágból álló, domború ernyő, amely oldalra álló vagy lecsüngő.

A virágok rendkívül kellemes, fahéjra emlékeztető illatúak, és bőségesen nyílnak a nemzetségre jellemző kapaszkodó nodusok mellett, a levélalapi rügyekből.

A virágzati kocsány merev, legfeljebb 5 cm hosszú.

Az egyes virágok kocsánya 4–25 mm hosszú, többé-kevésbé hajlott és szintén merev.

A csésze apró, tompa csúcsú.

A sugaras szimmetriájú párta egyenként csepp- vagy rügy alakú, megközelítőleg 6–8 mm átmérőjű. Színe többnyire fehér, ritkábban zöldes vagy halványsárga. A párta belső oldala bársonyosan szöszös, pelyhes, sűrűn szőrös. Ez a szőrzet feltűnően hosszú és sűrű, amely a faj egyik legjellemzőbb bélyege.

• Pártalebenyek: tompa háromszögletűek vagy tojásdadok, középen kissé összeszűkülnek. Külső szögük lekerekített, belső szögük hegyes. Felületük vékony gerincű, széleik erőteljesen hátragöngyöltek és visszahajlók.
• Mellékpárta: fehér vagy – gyakrabban – sárga.
• Porzógyűrű: lebenyei elliptikusak. Külső függelékük tompa, vékony és felálló, a belső függelék szintén felálló, vörösesbarna vagy narancsvörös.
• Bibefej: csúcsos, sárga.
• Porzók: függelékeik többnyire hegyesek, ritkán hártyásak.
• Virágpora: hosszú, sarló alakú polliniumokból áll, amelyek kehelyszerű nyúlvánnyal és széles szárnnyal rendelkeznek.

Termés

A termése csupasz, egyetlen oldalon felnyíló tüsző.

• Hengeres alakú.
• Éretten szürkés vagy sárgásbarna.
• 5–6 (7) cm hosszú, kb. 0,5 cm vastag.
• Csúcsa tompán elvékonyodó, a kocsány felőli része enyhén kúpos.

A magok lapított csepp alakúak, sárgás színűek, megközelítőleg 5 × 1,1 mm méretűek.

A magok csúcsán fehér, kúposan körkörösen álló repítőszőr-bóbiták fejlődnek, amelyek hossza elérheti a 2 cm-t is, lehetővé téve a nagy távolságra történő szél általi terjedést.

Elterjedés és élőhely

Földrajzi elterjedés:

Dél- és Délkelet-Ázsiában honos. Előfordul:

• Indiában,
• Kínában,
• Malajziában,
• Szingapúrban,
• Thaiföldön,
• Indonéziában (Borneó, Jáva és Szumátra szigetén).

Élőhely, éghajlat, növénytársulás, életmód:

Kúszó, szemiepifita életmódú faj, amely trópusi és szubtrópusi területeken él.

Elsősorban

• szavannákon,
• nyílt, ritkás cserjésekben,
• erdőszéleken,
• monszunerdőkben

fordul elő, ahol gyakran sűrű hajtástömegekkel borítja a fatörzseket, majd felkapaszkodik a gazdanövények alsó ágaira.

A természetben nem ritka a mirmekofília: a fatörzsekre felkúszó hajtásokban a hangyák járatokat rágnak, és gyökereiben, illetve száraiban fészket alakítanak ki.

Kultúrában tartás

A fiatal növényeket 2–3 évente ajánlott átültetni. Az idősebb, nehezen mozgatható példányoknál elegendő a felső talajréteg cseréje, azonban amikor a gyökerek teljesen átszőtték a cserepet, az átültetés elkerülhetetlenné válik.

Az átültetés alkalmat ad a visszametszésre, tőosztásra és a növény megfiatalítására is.

Talajigénye nagymértékben hasonlít az epifita kaktuszok ültetőközegéhez. Elsősorban laza, levegős, szerves anyagokban gazdag keverékben fejlődik jól, amely készülhet például:

• apróra tört cserépből;
• faszénből;
• kvarchomokból;
• érett ló- vagy tyúktrágyából (ennek hiányában marhatrágyából);
• sóderből;
• Novobalt tőzegből;
• apróra vágott fenyőtűből;
• zeolitból;
• humifikálódott komposztból.

Az alaposan összekevert és átszitált talajkeverék megfelelő körülmények között mintegy három évig biztosít jó közeget a növény számára. A vegetációs időszakban az ideális hőmérséklet 20–25 °C. Télen és a hűvösebb évszakokban a hőmérséklet lehetőleg ne csökkenjen 10 °C alá.

A téli pihenőidő alatt kb. 12 °C hőmérsékleten, sok fény mellett, mérsékelt öntözéssel vagy közel száraz tartásban jól átteleltethető. A tél végén, amikor ismét növekedésnek indul, vízigénye jelentősen megnő, ilyenkor a rothadás veszélye is kisebb.

Tavasszal félárnyékos helyen kiválóan fejlődik. Szabadban tartva az esővíz rendszerint elegendő nedvességet biztosít számára.

A nyári hónapokban az erősebb csapadékot és a meleg időjárást is jól elviseli, amennyiben erősen szűrt fényben neveljük. Ez a környezet rendszerint a virágzásnak is kedvez.

A rendszeres tápanyag-utánpótlást meghálálja.

Száraz, központi fűtéses lakásokban rendszerint nem fejlődik megfelelően. A párásítás ugyan javíthatja a virágzási hajlamot, de hosszú távon önmagában nem elegendő. Ilyen körülmények között gyakran takácsatkák károsítják.

Egyéb

Kínában a növény minden részének főzetét a népi gyógyászatban rovarcsípések méregtelenítésére, gennyes sebek és különböző duzzanatok kezelésére alkalmazzák.

A fajnak számos mutánsa és kertészeti változata (cultivar) ismert.

Szerzők

• Szöveg: Faragó Judit, Jokhel Csaba és Papp László
• Kép: Faragó Judit

Forrás

• Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesülete, Pozsgások xxx. kártya (nyomtatásban nem készült el)