Hoya lacunosa
| Hoya lacunosa | |
|---|---|
 Érvényes, elfogadott név. | |
| Rendszertani besorolás | |
| Domén | Eukaryota |
| Ország | Plantae |
| Klád | Angiospermae |
| Klád | Eudicots |
| Klád | Core Eudicots |
| Klád | Asterids |
| Klád | Lamiids |
| Rend | Gentianales |
| Család | Apocynaceae |
| Alcsalád | Asclepiadoideae |
| Nemzetség- csoport |
Marsdenieae |
| Nemzetség | Hoya |
| Faj | Hoya lacunosa |
 
| |
Tudományos név
- Hoya lacunosa Blume, 1826
elfogadott, érvényes név
A név eredete, etimológia
- A Hoya nemzetséget Thomas Hoy (1750 körül – 1822) angol kertészről és botanikusról nevezte el Robert Brown 1810-ben. Thomas Hoy közel negyven éven át a Northumberland hercegének syoni (Syon House, Middlesex) kertészetét vezette. Számos – főként ausztráliai – növényfajt ismertetett meg a londoni Linné Társaság-gal, amelynek 1788-tól maga is tagja volt.
- A lacunosa fajnév a latin lacuna (gödör, mélyedés, hézag) főnévből képzett lacunosus melléknévből származik, jelentése: gödrös, mélyedéses, hézagos. A név a sötétzöld levelek fő- és mellékerei között található jellegzetes bemélyedésekre utal.
Típuspéldány
- Első leírása: Bijdragen tot de Flora van Nederlandsch Indië 16: 1063. (1826–1827).
Szinonimák
- Otostemma lacunosum (Blume) Blume, 1848
- Hoya suaveolens Miq., 1856
- Hoya lacunosa var. pallidiflora Hook.f., 1861
Alaktani, morfológiai jellemzők
Vegetatív test
Hajtás, szár
A Hoya lacunosa hajtásaival és virágzatával is a legszebb Hoya-fajok közé tartozik. Szemiepifiton (talajban gyökerező, de fákra vagy sziklákra felkapaszkodó) liánszerű cserje, amely a fatörzsekre kapaszkodva akár a legmagasabb ágakig is feljut.
Szárai vékonyak, megközelítőleg 1,5 m hosszúak, zöld színűek, csupaszok és számos helyen meggyökeresednek. A járulékos gyökerek elsősorban a levélalapi, illetve az elágazási csomópontokból (nodusokból) fejlődnek.
Levelek
A levelek keresztben átellenes állásúak, vagyis az egymást követő levélpárok egymáshoz képest 90°-kal elfordulnak.
A levélnyél (3)4–12(15) mm hosszú és 2–4 mm vastag, csupasz, hengeres, és a levéllemez megfelelő beállítása érdekében rendszerint enyhén görbült.
A levéllemez kihegyezett tojásdad, elliptikus vagy széles lándzsás alakú, 3–7 cm hosszú és 2,5–3 cm széles. Levelei:
- csupaszok;
- húsosak, akár 4 mm vastag vízraktározó alapszövettel;
- fényes felületűek;
- csúcsuk hegyes vagy kihegyesedő;
- válluk lekerekített vagy ék alakú.
Az oldalerek 2–4 párban fejlődnek. A fő- és mellékerek közötti levélfelület jellegzetesen gödrös, enyhén besüllyedt, míg a levél fonákán ezek a területek kidomborodnak.
Generatív test
Virág
A virágzat (1)15–20(30) virágból álló, domború ernyő, amely oldalra álló vagy lecsüngő.
A virágok rendkívül kellemes, fahéjra emlékeztető illatúak, és bőségesen nyílnak a nemzetségre jellemző kapaszkodó nodusok mellett, a levélalapi rügyekből.
A virágzati kocsány merev, legfeljebb 5 cm hosszú.
Az egyes virágok kocsánya 4–25 mm hosszú, többé-kevésbé hajlott és szintén merev.
A csésze apró, tompa csúcsú.
A sugaras szimmetriájú párta egyenként csepp- vagy rügy alakú, megközelítőleg 6–8 mm átmérőjű. Színe többnyire fehér, ritkábban zöldes vagy halványsárga. A párta belső oldala bársonyosan szöszös, pelyhes, sűrűn szőrös. Ez a szőrzet feltűnően hosszú és sűrű, amely a faj egyik legjellemzőbb bélyege.
- Pártalebenyek: tompa háromszögletűek vagy tojásdadok, középen kissé összeszűkülnek. Külső szögük lekerekített, belső szögük hegyes. Felületük vékony gerincű, széleik erőteljesen hátragöngyöltek és visszahajlók.
- Mellékpárta: fehér vagy – gyakrabban – sárga.
- Porzógyűrű: lebenyei elliptikusak. Külső függelékük tompa, vékony és felálló, a belső függelék szintén felálló, vörösesbarna vagy narancsvörös.
- Bibefej: csúcsos, sárga.
- Porzók: függelékeik többnyire hegyesek, ritkán hártyásak.
- Virágpora: hosszú, sarló alakú polliniumokból áll, amelyek kehelyszerű nyúlvánnyal és széles szárnnyal rendelkeznek.
Termés
A termése csupasz, egyetlen oldalon felnyíló tüsző.
- Hengeres alakú.
- Éretten szürkés vagy sárgásbarna.
- 5–6 (7) cm hosszú, kb. 0,5 cm vastag.
- Csúcsa tompán elvékonyodó, a kocsány felőli része enyhén kúpos.
A magok lapított csepp alakúak, sárgás színűek, megközelítőleg 5 × 1,1 mm méretűek.
A magok csúcsán fehér, kúposan körkörösen álló repítőszőr-bóbiták fejlődnek, amelyek hossza elérheti a 2 cm-t is, lehetővé téve a nagy távolságra történő szél általi terjedést.
Elterjedés és élőhely
Földrajzi elterjedés:
Dél- és Délkelet-Ázsiában honos. Előfordul:
- Indiában,
- Kínában,
- Malajziában,
- Szingapúrban,
- Thaiföldön,
- Indonéziában (Borneó, Jáva és Szumátra szigetén).
Élőhely, éghajlat, növénytársulás, életmód:
Kúszó, szemiepifita életmódú faj, amely trópusi és szubtrópusi területeken él.
Elsősorban
- szavannákon,
- nyílt, ritkás cserjésekben,
- erdőszéleken,
- monszunerdőkben
fordul elő, ahol gyakran sűrű hajtástömegekkel borítja a fatörzseket, majd felkapaszkodik a gazdanövények alsó ágaira.
A természetben nem ritka a mirmekofília: a fatörzsekre felkúszó hajtásokban a hangyák járatokat rágnak, és gyökereiben, illetve száraiban fészket alakítanak ki.
Kultúrában tartás
A fiatal növényeket 2–3 évente ajánlott átültetni. Az idősebb, nehezen mozgatható példányoknál elegendő a felső talajréteg cseréje, azonban amikor a gyökerek teljesen átszőtték a cserepet, az átültetés elkerülhetetlenné válik.
Az átültetés alkalmat ad a visszametszésre, tőosztásra és a növény megfiatalítására is.
Talajigénye nagymértékben hasonlít az epifita kaktuszok ültetőközegéhez. Elsősorban laza, levegős, szerves anyagokban gazdag keverékben fejlődik jól, amely készülhet például:
- apróra tört cserépből;
- faszénből;
- kvarchomokból;
- érett ló- vagy tyúktrágyából (ennek hiányában marhatrágyából);
- sóderből;
- Novobalt tőzegből;
- apróra vágott fenyőtűből;
- zeolitból;
- humifikálódott komposztból.
Az alaposan összekevert és átszitált talajkeverék megfelelő körülmények között mintegy három évig biztosít jó közeget a növény számára. A vegetációs időszakban az ideális hőmérséklet 20–25 °C. Télen és a hűvösebb évszakokban a hőmérséklet lehetőleg ne csökkenjen 10 °C alá.
A téli pihenőidő alatt kb. 12 °C hőmérsékleten, sok fény mellett, mérsékelt öntözéssel vagy közel száraz tartásban jól átteleltethető. A tél végén, amikor ismét növekedésnek indul, vízigénye jelentősen megnő, ilyenkor a rothadás veszélye is kisebb.
Tavasszal félárnyékos helyen kiválóan fejlődik. Szabadban tartva az esővíz rendszerint elegendő nedvességet biztosít számára.
A nyári hónapokban az erősebb csapadékot és a meleg időjárást is jól elviseli, amennyiben erősen szűrt fényben neveljük. Ez a környezet rendszerint a virágzásnak is kedvez.
A rendszeres tápanyag-utánpótlást meghálálja.
Száraz, központi fűtéses lakásokban rendszerint nem fejlődik megfelelően. A párásítás ugyan javíthatja a virágzási hajlamot, de hosszú távon önmagában nem elegendő. Ilyen körülmények között gyakran takácsatkák károsítják.
Egyéb
Kínában a növény minden részének főzetét a népi gyógyászatban rovarcsípések méregtelenítésére, gennyes sebek és különböző duzzanatok kezelésére alkalmazzák.
A fajnak számos mutánsa és kertészeti változata (cultivar) ismert.
Szerzők
- Szöveg: Jokhel Csaba és Papp László
- Kép: Faragó Judit
Forrás
- Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesülete, Pozsgások xxx. kártya (nyomtatásban nem készült el)