Hoya lacunosa

Hoya lacunosa
; Érvényes, elfogadott név.
Rendszertani besorolás
Domén	Eukaryota
Ország	Plantae
Klád	Angiospermae
Klád	Eudicots
Klád	Core Eudicots
Klád	Asterids
Klád	Lamiids
Rend	Gentianales
Család	Apocynaceae
Alcsalád	Asclepiadoideae
Nemzetség-; csoport	Marsdenieae
Nemzetség	Hoya
Faj	Hoya lacunosa

Tudományos név

Hoya lacunosa Blume, 1826
elfogadott, érvényes név

A név eredete, etimológia

A Hoya nemzetséget Thomas Hoy (1750 körül – 1822) angol kertészről és botanikusról nevezte el Robert Brown 1810-ben. Thomas Hoy közel negyven éven át a Northumberland hercegének syoni (Syon House, Middlesex) kertészetét vezette. Számos – főként ausztráliai – növényfajt ismertetett meg a londoni Linné Társaság-gal, amelynek 1788-tól maga is tagja volt.
A lacunosa fajnév a latin lacuna (gödör, mélyedés, hézag) főnévből képzett lacunosus melléknévből származik, jelentése: gödrös, mélyedéses, hézagos. A név a sötétzöld levelek fő- és mellékerei között található jellegzetes bemélyedésekre utal.

Típuspéldány

Első leírása: Bijdragen tot de Flora van Nederlandsch Indië 16: 1063. (1826–1827).

Szinonimák

Otostemma lacunosum (Blume) Blume, 1848
Hoya suaveolens Miq., 1856
Hoya lacunosa var. pallidiflora Hook.f., 1861

Alaktani, morfológiai jellemzők

Vegetatív test

Hajtás, szár

A Hoya lacunosa hajtásaival és virágzatával is a legszebb Hoya-fajok közé tartozik. Szemiepifiton (talajban gyökerező, de fákra vagy sziklákra felkapaszkodó) liánszerű cserje, amely a fatörzsekre kapaszkodva akár a legmagasabb ágakig is feljut.

Szárai vékonyak, megközelítőleg 1,5 m hosszúak, zöld színűek, csupaszok és számos helyen meggyökeresednek. A járulékos gyökerek elsősorban a levélalapi, illetve az elágazási csomópontokból (nodusokból) fejlődnek.

Levelek

A levelek keresztben átellenes állásúak, vagyis az egymást követő levélpárok egymáshoz képest 90°-kal elfordulnak.

A levélnyél (3)4–12(15) mm hosszú és 2–4 mm vastag, csupasz, hengeres, és a levéllemez megfelelő beállítása érdekében rendszerint enyhén görbült.

A levéllemez kihegyezett tojásdad, elliptikus vagy széles lándzsás alakú, 3–7 cm hosszú és 2,5–3 cm széles. Levelei:

csupaszok;
húsosak, akár 4 mm vastag vízraktározó alapszövettel;
fényes felületűek;
csúcsuk hegyes vagy kihegyesedő;
válluk lekerekített vagy ék alakú.

Az oldalerek 2–4 párban fejlődnek. A fő- és mellékerek közötti levélfelület jellegzetesen gödrös, enyhén besüllyedt, míg a levél fonákán ezek a területek kidomborodnak.

Generatív test

Virág

A virágzat (1)15–20(30) virágból álló, domború ernyő, amely oldalra álló vagy lecsüngő.

A virágok rendkívül kellemes, fahéjra emlékeztető illatúak, és bőségesen nyílnak a nemzetségre jellemző kapaszkodó nodusok mellett, a levélalapi rügyekből.

A virágzati kocsány merev, legfeljebb 5 cm hosszú.

Az egyes virágok kocsánya 4–25 mm hosszú, többé-kevésbé hajlott és szintén merev.

A csésze apró, tompa csúcsú.

A sugaras szimmetriájú párta egyenként csepp- vagy rügy alakú, megközelítőleg 6–8 mm átmérőjű. Színe többnyire fehér, ritkábban zöldes vagy halványsárga. A párta belső oldala bársonyosan szöszös, pelyhes, sűrűn szőrös. Ez a szőrzet feltűnően hosszú és sűrű, amely a faj egyik legjellemzőbb bélyege.

Pártalebenyek: tompa háromszögletűek vagy tojásdadok, középen kissé összeszűkülnek. Külső szögük lekerekített, belső szögük hegyes. Felületük vékony gerincű, széleik erőteljesen hátragöngyöltek és visszahajlók.
Mellékpárta: fehér vagy – gyakrabban – sárga.
Porzógyűrű: lebenyei elliptikusak. Külső függelékük tompa, vékony és felálló, a belső függelék szintén felálló, vörösesbarna vagy narancsvörös.
Bibefej: csúcsos, sárga.
Porzók: függelékeik többnyire hegyesek, ritkán hártyásak.
Virágpora: hosszú, sarló alakú polliniumokból áll, amelyek kehelyszerű nyúlvánnyal és széles szárnnyal rendelkeznek.

Termés

A termése csupasz, egyetlen oldalon felnyíló tüsző.

Hengeres alakú.
Éretten szürkés vagy sárgásbarna.
5–6 (7) cm hosszú, kb. 0,5 cm vastag.
Csúcsa tompán elvékonyodó, a kocsány felőli része enyhén kúpos.

A magok lapított csepp alakúak, sárgás színűek, megközelítőleg 5 × 1,1 mm méretűek.

A magok csúcsán fehér, kúposan körkörösen álló repítőszőr-bóbiták fejlődnek, amelyek hossza elérheti a 2 cm-t is, lehetővé téve a nagy távolságra történő szél általi terjedést.

Elterjedés és élőhely

Földrajzi elterjedés:

Dél- és Délkelet-Ázsiában honos. Előfordul:

Indiában,
Kínában,
Malajziában,
Szingapúrban,
Thaiföldön,
Indonéziában (Borneó, Jáva és Szumátra szigetén).

Élőhely, éghajlat, növénytársulás, életmód:

Kúszó, szemiepifita életmódú faj, amely trópusi és szubtrópusi területeken él.

Elsősorban

szavannákon,
nyílt, ritkás cserjésekben,
erdőszéleken,
monszunerdőkben

fordul elő, ahol gyakran sűrű hajtástömegekkel borítja a fatörzseket, majd felkapaszkodik a gazdanövények alsó ágaira.

A természetben nem ritka a mirmekofília: a fatörzsekre felkúszó hajtásokban a hangyák járatokat rágnak, és gyökereiben, illetve száraiban fészket alakítanak ki.

Kultúrában tartás

A fiatal növényeket 2–3 évente ajánlott átültetni. Az idősebb, nehezen mozgatható példányoknál elegendő a felső talajréteg cseréje, azonban amikor a gyökerek teljesen átszőtték a cserepet, az átültetés elkerülhetetlenné válik.

Az átültetés alkalmat ad a visszametszésre, tőosztásra és a növény megfiatalítására is.

Talajigénye nagymértékben hasonlít az epifita kaktuszok ültetőközegéhez. Elsősorban laza, levegős, szerves anyagokban gazdag keverékben fejlődik jól, amely készülhet például:

apróra tört cserépből;
faszénből;
kvarchomokból;
érett ló- vagy tyúktrágyából (ennek hiányában marhatrágyából);
sóderből;
Novobalt tőzegből;
apróra vágott fenyőtűből;
zeolitból;
humifikálódott komposztból.

Az alaposan összekevert és átszitált talajkeverék megfelelő körülmények között mintegy három évig biztosít jó közeget a növény számára. A vegetációs időszakban az ideális hőmérséklet 20–25 °C. Télen és a hűvösebb évszakokban a hőmérséklet lehetőleg ne csökkenjen 10 °C alá.

A téli pihenőidő alatt kb. 12 °C hőmérsékleten, sok fény mellett, mérsékelt öntözéssel vagy közel száraz tartásban jól átteleltethető. A tél végén, amikor ismét növekedésnek indul, vízigénye jelentősen megnő, ilyenkor a rothadás veszélye is kisebb.

Tavasszal félárnyékos helyen kiválóan fejlődik. Szabadban tartva az esővíz rendszerint elegendő nedvességet biztosít számára.

A nyári hónapokban az erősebb csapadékot és a meleg időjárást is jól elviseli, amennyiben erősen szűrt fényben neveljük. Ez a környezet rendszerint a virágzásnak is kedvez.

A rendszeres tápanyag-utánpótlást meghálálja.

Száraz, központi fűtéses lakásokban rendszerint nem fejlődik megfelelően. A párásítás ugyan javíthatja a virágzási hajlamot, de hosszú távon önmagában nem elegendő. Ilyen körülmények között gyakran takácsatkák károsítják.

Egyéb

Kínában a növény minden részének főzetét a népi gyógyászatban rovarcsípések méregtelenítésére, gennyes sebek és különböző duzzanatok kezelésére alkalmazzák.

A fajnak számos mutánsa és kertészeti változata (cultivar) ismert.

Szerzők

Szöveg: Faragó Judit, Jokhel Csaba és Papp László
Kép: Faragó Judit

Forrás

Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesülete, Pozsgások xxx. kártya (nyomtatásban nem készült el)