Kategória:Pterocactus

Pterocactus K.Schum.
Érvényes, elfogadott név.
Rendszertani besorolás
Domén	Eukaryota
Ország	Plantae
Klád	Angiospermae
Klád	Eudicots
Klád	Core Eudicots
Rend	Caryophyllales
Család	Cactaceae
Alcsalád	Opuntioideae
Nemzetség- csoport	Pterocacteae
Nemzetség	Pterocactus

• A nemzetségnév a görög pteron (szárny) és a latin cactus (kaktusz) szavak összetétele. Schumann Karl Moritz azért választotta ezt a nevet, mert a nemzetség tagjainak magvait széles, hártyás szárny veszi körül, ami egyedülálló jelenség a kaktuszfélék családján belül, és a széllel való terjedést (anemochoria) segíti elő.

• Pterocactus pumilus K.Schum.; Kuntze Otto, Argentína, Santa Cruz, 1892.
• Első leírása: Monatsschrift für Kakteenkunde 7: 6. (1897).
• Az aktuális nemzetségbe helyezte: Schumann Karl Moritz 1897.

   Képek betöltése...

(forrás: Wikimedia Commons)

A Pterocactus nemzetség fajai kisméretű, geofiton életmódú kaktuszok. Legfeltűnőbb jellemzőjük a hatalmas, húsos, gyakran répaszerűen megvastagodott gyökér vagy gyökérzet, amely sokszor nagyobb tömegű, mint a föld feletti rész. A föld feletti szár rövid, hengeres vagy gömbölyded szegmensekből áll, amelyek gyakran a talajszintig visszaszáradnak a kedvezőtlen időszakokban. A hajtás színe a szürkészöldtől a barnásig vagy lilásig változhat. A levelek rendkívül aprók, pikkelyszerűek és gyorsan lehullanak. Az areolák kicsik, rajtuk finom glochidium-ok és változó mennyiségű, gyakran papírszerű vagy tűszerű tövisek találhatók.

A virág magányos, a hajtások csúcsán fejlődik, és jellemzően besüllyed a szár végébe (apikális eredetű). Színük a sárgától a barnásvörösig terjed.

• Takarólevelek: A külső lepellevél zöldes vagy a szirommal megegyező színű, a belső lepellevél vagy sziromlevél széles, selymes fényű.
• Ivarlevelek: A porzószálak érzékenyek az érintésre (tigmotróp), a portokok sárgák; a termő alsó állású, a bibe vaskos.

A termés száraz, kupakszerűen felnyíló (operculátus) toktermés, amely a szár csúcsi részén képződik.

• Magja: A magja a nemzetség legfontosabb bélyege: lapos, korong alakú, amelyet széles, papírszerű, szárnyas arillusz vesz körül.

• Földrajzi elterjedés: A nemzetség kizárólagos hazája Argentína, ahol Patagónia száraz vidékeitől kezdve az Andok keleti lejtői mentén észak felé egészen Salta tartományig elterjedt.
• Élőhely, éghajlat, életmód, növénytársulás: Rendkívül száraz, szeles, félsivatagi és pusztai területeken élnek. A növények nagy része a föld alatt rejtőzködik, csak a hajtásvégek látszanak ki a kavicsos vagy homokos talajból. Kiválóan alkalmazkodtak a patagóniai hideg telekhez és a tartós aszályhoz.

Gyűjteményekben a geofiton életmód miatt mély cserépben és rendkívül jó vízelvezetésű, ásványi talajban kell tartani őket. A túlöntözésre a vaskos gyökérzet rothadással reagál. Sok napfényt igényelnek, télen pedig hűvös, teljesen száraz környezetet.

A szárnyas magja alapján semmilyen más kaktusz nemzetséggel nem téveszthető össze. Megjelenésében hasonlíthat egyes Maihueniopsis vagy Tephrocactus fajokra, de a virág és a termés szerkezete alapvetően eltér.

A nemzetség az Opuntioideae alcsaládon belül a Pterocacteae tribus egyik névadó és különleges evolúciós vonalát képviseli. A szárnyas mag és a geofiton életmód a szél általi terjedéshez és a szélsőséges kontinentális klímához való alkalmazkodás eredménye.

A korábbi rendszerezésekben a nemzetséget gyakran izolált helyzetűnek tekintették, vagy külön Pterocacteae tribusba sorolták. A legfrissebb nukleáris génszekvenáláson alapuló kutatások (De Vos et al., 2025) megerősítették, hogy a Pterocactus a kiterjesztett Pterocacteae tribus tagja.

A filogenetikai adatok szerint a nemzetség a tribuson belül a Maihueniopsis leágazása után következik, és testvércsoportja egy olyan kládnak, amely a Tephrocactus, Austrocylindropuntia és Cumulopuntia nemzetségeket foglalja magában. Ez megerősíti a csoport dél-amerikai eredetét és szoros rokonságát más andoki opuntioidokkal.

• The Last Cactus Classification - Pterocactus
• Plants of the World Online - Pterocactus
• Phylogenomics and classification of Cactaceae (De Vos et al., 2025)