Uebelmannia pectinifera subsp. horrida
| Uebelmannia pectinifera subsp. horrida | |
|---|---|
 Érvényes, elfogadott név. | |
| Rendszertani besorolás | |
| Domén | Eukaryota |
| Ország | Plantae |
| Klád | Angiospermae |
| Klád | Eudicots |
| Klád | Core Eudicots |
| Rend | Caryophyllales |
| Család | Cactaceae |
| Alcsalád | Cactoideae |
| Nemzetség- csoport |
Cereeae |
| Alnemzetség-csoport | Uebelmanniinae |
| Nemzetség | Uebelmannia |
| Faj | Uebelmannia pectinifera |
| Alfaj | Uebelmannia pectinifera subsp. horrida |
Tudományos név
- Uebelmannia pectinifera subsp. horrida (P.J.Braun) P.J.Braun & Esteves 1995 sec. Zappi & Taylor 2020+
elfogadott, érvényes név
A név eredete, etimológia
- A nemzetségnevet, az Uebelmannia nevet Werner Uebelmann svájci kaktuszgyűjtő és importőr tiszteletére hozták létre, aki nagymértékben támogatta a brazíliai kaktuszflóra felfedezésére irányuló expedíciókat.
- A faji jelző, a pectinifera a latin pecten (fésű) és ferre (hordozni, viselni) szavak összetételéből származik, ami a sűrű, fésűszerűen elhelyezkedő tövisrendszerre utal.
- Az alfaji jelző, a horrida a latin horridus (borzas, ijesztő, vad, tüskés) szóból ered, ami az alapfajnál lényegesen erőteljesebb, vaskosabb, merevebb és vadabb megjelenésű töviszetére utal.
Típus
- Típustaxon: Uebelmannia pectinifera subsp. horrida (P.J.Braun) P.J.Braun & Esteves; Brazília, Minas Gerais, Serra do Espinhaço, lakatlan hegyvidéki zónákban, kvarcit sziklákon. Gyűjtő: Pierre Josef Braun (PJB 440).
- Első leírása: A taxont először változataként írta le Uebelmannia pectinifera var. horrida néven Pierre Josef Braun a Kakteen und andere Sukkulenten 39(9): 211–215. oldalán, 1988-ban.
- Az aktuális nemzetségbe helyezte: Alfaji rangra emelte Pierre Josef Braun és Eddie Esteves Pereira a Succulenta (Netherlands) 74: 135. oldalán, 1995-ben.
Uebelmannia pectinifera subsp. horrida képgaléria
Képek betöltése...
(forrás: Wikimedia Commons)
A(z) Uebelmannia pectinifera subsp. horrida szinonimái
- ≡ Uebelmannia pectinifera var. horrida, ≡ Uebelmannia horrida
Alaktani, morfológiai jellemzők
Vegetatív test
Hajtás, szár, levél, gyökér
Magányos, ritkán tőből vagy sérülés helyén sarjadó, kezdetben gömbölyded, majd kifejezetten oszloposodó, hengeres szár (hajtás), amely idős korban eléri a 20–25 cm-es (ritkán a 30 cm-es) magasságot és a 10–12 cm-es átmérőt; az epidermisz színe sötétzöld, szürkészöld vagy idős korban erősen sötét bronzszínű, szinte feketésbarna, felülete finoman granulált, érdes tapintású. A bordák száma magas, általában 22–27, egyenes lefutásúak, markánsan kiemelkedők, élesek és csak minimálisan tagolódnak szemölcsökre. Az areolák kerekdedek, nagyok, szorosan egymás mellett ülnek a bordák élein, összefüggő sort alkotva; kezdetben dús, szürkésfehér vagy krémszínű gyapjú fedi őket, amely később megfeketedik vagy lekopik. Az axillák gyapjútlanok. A tövisek az alapfajnál sokkal erőteljesebbek, vaskosabbak és merevebbek; a peremtövisek száma 5–7, sugárirányban állók, hosszuk 1–2 cm, színük kezdetben sötétbarna vagy koromfekete, idővel szürkévé válnak. A középtövis általában 1–3, felálló vagy enyhén kifelé görbülő, markáns, hossza elérheti a 2,5–3 cm-t, színe mélyfekete, sötétbarna, az alapja felé esetenként világosabb. Fotoszintetizáló levél vagy levelek teljesen hiányoznak. A növény kiterjedt, de sekély gyökérzettel rendelkezik, amely érzékeny a talaj hosszan tartó nyirkosságára és a pangó vízre, a főgyökér nem répaszerű.
Generatív test
Virág
Kicsi, tölcsér alakú, napközben nyílik a szár csúcsán elhelyezkedő gyapjas tenyészőkúp közelében; a virágzat hiányzik, a virágok magányosak, hosszuk 1,5 cm, átmérőjük kb. 1,2–1,5 cm, színük élénksárga vagy zöldessárga.
- Takarólevelek: A lepellevél (sziromlevél, belső lepellevél, külső lepellevél) keskeny, hosszúkás, a kisméretű csésze és párta sárga színű.
- Ivarlevelek: A porzószálak vékonyak, a portokok sárgák; a termő alsó állású, a bibeszál rövid, a bibe ágai halványsárgák vagy krémszínűek.
Termés
A termés kisméretű, gömbölyded, húsos bogyó, amely érett állapotában sötétvörös vagy piros színűvé válik.
- Magja: A magok vese alakúak, felületük fényes fekete, finoman pontozott.
Elterjedés és élőhely
- Földrajzi elterjedés: Az alfaj kizárólag Brazília területén, azon belül Minas Gerais államban, a Serra do Espinhaço hegység északi részein honos, egy rendkívül izolált és szűk földrajzi területen élő endemikus taxon.
- Élőhely, éghajlat, életmód, növénytársulás: Kifejezetten a száraz trópusi magashegységi sziklás szavanna (campo rupestre) vegetációjához kötődik, 900–1100 méteres tengerszint feletti magasságban. Szigorúan litofiton életmódot folytat, nyílt, teljesen kitett kvarcit sziklapadok repedéseiben és omladékos kvarcithomokon gyökerezik. Az élőhelyre jellemző az intenzív nappali napsütés, a magas UV-sugárzás és az éjszakai sűrű ködképződés, amely a száraz periódusokban a növény elsődleges nedvességforrását biztosítja.
Kultúrában tartás
A gyűjteményekben az egyik legféltettebb, legdekoratívabb, de egyben legnehezebben tartható ritkaság. Teljesen ásványi, mészmentes, kifejezetten savanyú kémhatású, durva kvarczúzalékot, pumicát és minimális tőzeget tartalmazó, tökéletesen porózus aljzatot igényel. Saját gyökéren rendkívül lassan fejlődik, és a legkisebb túlöntözésre vagy pangó vízre is a sekély gyökérzet pusztulásával reagál; emiatt a gyűjtők előszeretettel tartják oltott példányként, alanyként a Myrtillocactus vagy Echinopsis nemzetség fajait használva. A növekedési időszakban meleg, jól szellőző, nagyon világos, de a tűző naptól némileg védett helyet és magas páratartalmat igényel, az öntözések között hagyva a földet teljesen kiszáradni. Teleltetése kritikus pont: a hőmérséklet télen sem süllyedhet tartósan 15 °C alá, miközben a közeget szinte teljesen szárazon kell tartani, óvva a növényt a gombás fertőzésektől.
Megkülönböztető bélyegek, hasonló fajok
Az subsp. horrida jól elkülöníthető az alapfajtól, az subsp. pectinifera-től és az subsp. flavispina-től is. Legfőbb megkülönböztető bélyege a lényegesen erőteljesebb, vaskosabb és hosszabb (akár 3 cm-es) sötétbarna vagy koromfekete tövisrendszere, amely vadabb, "borzasabb" megjelenést kölcsönöz a növénynek, szemben az alapfaj szorosan záródó, fésűszerűen simuló, rövidebb töviseivel. Emellett a szára idős korban magasabb és oszloposabb növekedésű, mint a nemzetség többi tagjáé.
Taxonómia és filogenetika
A faj és alfajai a Cactoideae alcsalád Cereeae tribuszába tartoznak. A molekuláris és filogenetikai DNS-vizsgálatok megerősítették az Uebelmannia nemzetség monofilatikus jellegét és elszigetelt evolúciós helyzetét a kelet-brazíliai kaktuszflórában. Daniela Zappi és Nigel Taylor 2020 utáni modern taxonómiai revízióiban megerősítették a taxon helyzetét mint az Uebelmannia pectinifera stabil, földrajzilag és morfológiailag jól elkülöníthető alfaja, elutasítva az önálló faji státuszt, de elismerve annak markáns morfológiai különbségeit.